Sziasztok! Sokat gondolkodtam, hogy mi legyen az első bejegyzés. Életem legmeghatározóbb spirituális élményem az El Caminon volt, ezért ezt választottam. A mennyei próféciában is megjelenő fénylő növények a spirituális extázist mutatják be. Ennek a megtapasztalása hihetetlen élmény volt és megváltoztatta az egész életemet. 

Camino élményeim

Az utóbbi években az életem minden területén megjelenő változások igencsak felfordították az addig stabilnak gondolt világomat, és az ehhez kapcsolódó hitrendszeremet. Az egyik változás hozta magával a másikat, ami nem kevés aggodalmat és bizonytalanságot okozott bennem. Ekkor már évek óta dolgoztam az önismeretem fejlesztésén, és észrevettem mennyire fontos, hogy a stabilitást, a békét és a szeretetet magamban és ne a külvilágban keressem. Bár előbb mertem volna hallgatni az intuíciómra, mennyivel lerövidíthettem volna ezt az utat és mennyi energiát spórolhattam volna meg. A camino előtt az egyik coaching ülésen  felismertem, hogy a bizonytalanság mint állapot nem is olyan borzasztó mint amilyennek én azt addig gondoltam, hiszen a lehetséges jó dolgok lehetősége is benne van. Ugyan a felismerés már megtörtént, de a régi berögzült félelmek a bizonytalanságtól, még erősen bennem voltak, mert a felimerés gyakorlati megtapasztalása még hiányzott. Ezért elhatároztam, hogy a camino alatt beleengedem magam a bizonytalanság homályába, és megnézem mi fog kisülni belőle. Öt hetet adtam arra, hogy amennyire csak tudom átadjam magam az intuícióm vezetésének. Az utazást, az érkezést San Jean Pied de Portba, az első éjszakára a zarándokszállást és a visszautazást leszerveztem, a köztes öt hetet pedig az intuícióm vezetésének a megtapasztalására szántam, így arra nem terveztem konkrétan semmit. Megvolt a repülőjegyem Santiago de Compostela-ból a visszaútra, tehát az volt a fő célom, de arra is vágytam, hogy ha tudok akkor eljussak Finisterrébe és/vagy Muxiába is. Megvettem a szükségesnek gondolt felszerelést, bejárattam az új bakancsomat, és 7 alkalommal gyalogoltam 10-12 km távot egy 8kg súllyal megrakott hátizsákkal. A gyalogláshoz hozzá voltam ugyan szokva, de  a  málha cipeléséhez kevésbé. Utólag azért láttam, hogy ez a felkészülés mennyire hasznos volt. 

Végre elérkezett a nagy nap, én pedig kíváncsian és nyitottan indultam útnak, hogy egy mélyebb színten felfedezzem és megismerjem önmagam. Átszállással Biarritzig utaztam, de már az úton megkaptam az első leckét. A gép a vihar miatt nem tudott Biarritzba leszállni, majd egy fél óra tanácstalan kőrözés után, megkapta az engedélyt hogy Pauba leszállhassson, a stewardess ezalatt nagyon profi módon nyugtatta a velem együtt kissé aggódó utasokat. Végül öt órányi késéssel megérkeztem Biarritzba, ahonnan a transzferrel eljutottam este 9-kor San Jean Pied de Port-ba a zarándokszállására. A városka hangulata még így sötétben is elragadó volt, így elhatároztam, hogy reggeli után először körülnézek és magamba szívom az itteni atmoszférát, mielőtt elmegyek innen. Séta közben felfedeztem a helyi zarándok irodát, ahova betértem, hátha kapok néhány hasznos tanácsot. Ezután visszamentem a szállásra a hátizsákomért. Bár órát nem vittem magammal, de a szállás óráján láttam hogy már elmúlt délelött 11 óra, mikor nekiindultam a nagy útnak.

Eleinte vitt a lelkesedés lendülete, és a 11kg-os súly sem tűnt szörnyen nehéznek. Büszke voltam magamra, hogy jól felkészültem és hogy a nehéznek mondott Napoleon útja sem tűnt megerőltetőnek. Kis idő múltán beborult és olyan ködd lett, hogy csak néhány méterre láttam magam előtt az utat. Emlékeztettem magam rá, hogy a bizonytalanság rejtelmének felfedezése és az intuíciómra valóráhangolódás a cél, és ezzel beleengedtem magam a ködd által létrejött "nem látom mi van előttem", és a "nem tudom mi fog megmutatkozni" a következő pillanatban bizonytalanságába. A kezdeti rossz érzés, és a félelmek hamar elmúltak, és felébredt bennem a felfedező kíváncsisága. Elkezdtem egy "nyitott vagyok a világra" elvárás nélküli kíváncsisággal telve szemlélni mindent ami lassan kibontakozott a köddből. Meghatározó volt az, hogy nem számítottam semmire,  nem volt elvárásom, nem kalkuláltam, nem logikáztam, hanem teljesen átadtam magam a létezés gyönyörének és csak lubickoltam benne. Felemelő élmény volt, végtelenség, szabadság, könnyűség, boldogság, öröm, nyugalom, lebegés. Többször még a könnyem is kicsordult ettől a leírhatatlan élménytől. Megéreztem a belső békét, azt a belső erőforrást ami a lelkem mélyén van, szerelmes voltam az életbe és éreztem az élet szeretetét magamban. Mondhatom, hogy átszellemültem, megtapasztaltam valami megfoghatatlant, megváltozott a látásom, elkezdtem a szürke ködben nagyon élénknek és ragyogónak látni a színeket, a kontúrokat. Leálltak a gondolataim, és "csak" a tapasztalás volt. Talán egy ideális magzati állapot megtapasztalásához tudnám hasonlítani, ahol szeretetet van, béke és biztonság, viszont itt a végtelen tér érzése is megjelent. 

Amióta visszajöttem, azóta elkezdtek a dolgok és az emberek a helyükre kerülni az életemben, legalábbis az én nézőpontomból nézve. Az Élet szemszögéből pedig én vagyok az aki kezd a helyére kerülni. Jobban észreveszem az élet hétköznapi szépségeit és apró örömeit. Egyre többet kerülök a béke, szeretet és a hála állapotába. Folyamatosan figyelek a belső hangomra, az intuíciómra és egyre inkább összhangban vagyok magammal. Folyamatosan engedem el a korlátaimat, a félelmeimet, és mindent ami akadályoz abban, hogy a helyemre kerüljek és betöltsem azt a rendeltetést amire megszülettem.