DIENES VALÉRIA: AZ INTUICIÓ KÉRDÉSÉHEZ
Az intuíció mibenléte

Az intuició fejezetébe vonható ismeretelméleti meggondolások szétágazók, nehezen rendezhetők, összefüggéstelenek, ellentmondók. Az eltérések forrása az intuició természetében rejlő nehézség, melyet e valóságnak fogalmasítása és e fogalmasság szavakban való legördítése jelent. Az intuició az a szellemi cselekedet, mellyel az elme kilép a könnyen kezelhető, használatra felaprózott és épületszerűvé mintázott valóságok köréből, visszanéz, sőt visszahajol ezeknek eredése, adottság-kincse felé, igyekszik utólérni a fogalmon túl valót, a mondható alatt serkedőt. Azt, ami már nem ismerősségekből egybeszerkesztett, hanem a maga egyetlenségében csak átéléssel fogható, ami tehát tartalmában teljes és telített, de szóval utólérhetetlen. Ez a visszahajlás, e mélységbeszállás, mint eszméleti tény természetszerűen ellenáll a fogalmakba öltöztetésnek és szavakká pergetésnek. Hogy mégis a közös tartományba kerüljön, körüljáródik, különböző eszméleti területeken újrakeresődik s e horizontális séta folyamán sorra kerülnek az intuició szépirodalmi, képzőművészeti, zenei műveleteinek értelmezései; más keresések az eszmélet magalátásának futó tényeiből indulnak és hajlandók intuiciónak nézni minden öntudatra jutó lélekszerűt. Az efféle adottság mélyíthető s e vertikális leszállás folyamán a pszihológiai intuició felületi tényeiről ereszkedik a gondolkodás az egyre nagyobb közvetlenségű s egyre metafizikaibbá váló intuició felé; ismét más keresések a tudományos kutatás mezőin vélik megpillantani e termő forrásokat s a különböző ismerettartományok bejárásakor az emberi tudásfajok valóságérintő eleven kiindulópontjait lelik fel bennök.

Mindezeken az útakon a fogalommá mintázó elme saját szerkesztményeitől indíttatva, saját formalizmusának lendületével gyakran oly sínváltásokra vetemedik, melyek az egyazon valóságforrásból táplálkozó különböző gondolattermékeket egymással szembeállítják, harcbaviszik. Az intuició tényének e sokrétű s gyakran egymásba kuszálódó fogalomformái oly együttest adnak, melynek tagjait, bár egyazon alapvalóság termékei, mégsem lehet közös nevezőre hozni. Nem is vállalkozunk arra, hogy az intuició tényét meghatározásba szorítsuk. Fogalmakba természeténél fogva nem zárható, azonban más szembenálló, közelálló ismerésfajok hozzávonatkozásainak megvilágításával az elme úgy terelhető, hogy kellő feszültséggel rátalál a tapasztalatra, mely az intuició szónak valóságtartalma s melyből egyszerre világosodik meg a különböző intuició-megértések eltéréseinek oka is, közösségük természete is.

Mily értelemben kerül szembe az intuició a leíró, elemző, szerkesztett ismerettel? Ez az ismerésfaj az emberi cselekvésnek feltétele és az élő és eszmélő lénynek tett-szükséglete teremti meg. A tetthez a valóságnak bizonyos kapcsolódásait kell ismernem. A kapcsolódások réseket tételeznek fel. A tett kérdése mindig ez: Ha ebbe a részbe belefogódzom, mit termelek ki ama meg nem fogott részben? A tett tehát a valóság elemzését és szerkesztését kívánja. Ez az emberi értelem mesterkedése és elsősorban a tettet szolgálja. Az értelem a valóságnak azt az arculatát nézi, melybe a cselekvés belekapaszkodhatik. Ebben az arcban van valóság-érték, mert benne sikerül a tett és «cselekvés nem mozoghatna valóságtalanban», de csak a tett szempontjából van valósága. Azt emeli ki, vagy abból emel ki valamit, ami a valóságból tettbefoglalható, azaz «használható», ami pedig ott emberi igényektől függetlenül rejlik, az nem érdekli. Viszont éppen a boldogulás igényeitől független valóságokra kíváncsi az intuició. Szemlélődésre, elmélyedésre, átélésre való hajlam, mely az ember cselekvésformáit csak ott rajzolja, ahol az eszmélet az élettelen anyag szemléletébe merül. Az élettelen anyagra irányuló megismerésünk értelmi intuició, melyet az elemző munka segít. Az életre és az eszméletre irányuló intuitiv munka azonban az elemzés eszközeivel nem mélyül, hanem sekélyesedik s ezeken a területeken az intuitiv átélés a megismerés kormányosa.

Második megvilágosítani való pont az intuició viszonya a formulázatlan gondolatokhoz.

A köntöstelen gondolat még nem szükségképen intuició. Természete sokat foglalkoztatta a pszihológiát. A kifejezetlen gondolat különböző beirányittatások, feszültségek, majd futó képszerűségek, tűnő benyomásfoszlányok s egyéb lélektani «közvetlenségek» szövevénye és mert az eszméletfelszín szórétegei alatt hullámzik, gyakran összetévesztették az intuicióval. Az intuició nem azonos a szóba nem öntött lélekszerűvel, sőt nem azonos a formulázatlan eszméletivel sem, melyet a mondattalan gondolattól a fogalmasítás rétege választ el. A mondatszerűség a fogalmasításra épül, mely eo ipso nem intuitiv. A fogalmasítás a formázatlan eszmélettartalomra fekszik, mely viszont nem szükségképen intuitiv. A mintázatlan eszméletalja, a kiötlőben levő tartalmak rétege, a megvilágított lelkiségnek még határszerűleg látható háttere az a kapcsoló világ, melyből az eszmélet alól induló erők és kölcsönhatások a világos színtérre jutnak. Hol kezdődik itt az intuició? Nem helyen, vagy valamely adott tüneményben, hanem abban az intencióban, mely több, mint tünemény s az élményt a maga céljává teszi. Intuitiv az az eszméletiség, melynek nem az a dolga, hogy másra mutasson, hanem az, hogy magát kimerítse. A fogalomalkotás intuitiv megismerését élem fogalomalkotás közben. De ugyanez a megismerés nem intuitiv a maga anyagadó tartalmához képest, tartalmának intuiciója e folyamathoz tartozó megismerés forrásának közvetlen élményelemeiben van.

A szó alatt, vagy szó előtt való eszméletiség, sőt a fogalom mögül kinéző eszméletiség sem szükségképen intuitiv. Önmagára nézve minden átélés intuitiv, valóságtartalmára nézve minden formaságnak élményforrása intuitiv. Eszméleti adottság és intuició tehát nem egyméretű és nem azonos.

Hogyan viszonylik az intuitiv az eszmélettelen felötléseihez? Az eszmélet ismeretlen forrásaiból felömlő váratlan élmény éppen nem mind intuició. Nem szabad felednünk, hogy az intuitiv megismerésformának nélkülözhetetlen kelléke a valóságérték. Az eszmélet aljának lélektani ismeretlenéből érkező jövevények erészben nem mind egyenranguak. Felötlésük pillanatában ebbeli minőségük eldönthetetlen s eldöntetlen marad más valóságokkal történendő szembesítésükig. A felötlés lehet intuitiv, azaz valóságszemlélő valamely vonatkozásban, de lehet az eszméletaljának játékaiból származó hullámszín, melynek nem akad a tárgyiasságban, vagy más eszmélésben megfelelője, nem mutat semmire, nem ad átélést egyébről, mint önmagának tüneményszerű végbementéről.

A szellemiség titkainak misztikus tapasztalásai rendesen e felötlésekben, vagy ily felötlések eszméleti kitárulásában nyilatkozó intuiciók. A szellemi lét felsőbbrendű megismerése más úton nem lehetséges. A fogalmiság nem vezet oda. Az intuitive elért valóság kifejezésformáinak előjátéka lehet csupán. E misztikus tapasztalások szembesítése emeli megismerésrangra ezeket az élményeket. Ugyanígy intuitiv, mert az intuició útjáról való, az anyag matematikai látása, mely ép úgy közelít az anyag közvetlen valósága felé, mint a misztikus élmény a szellemi lét valóságai felé. Mindkettő készülő, de még nem teljesedett intuició. Az anyagismeret ily teljesedése a materiális lét ritmusával való egybeesés volna, - eszmélő lénynek lehetetlen, - a szellemismeret ily teljesedése a lelki lét forrásával való azonosulás volna, - anyagbaöltözött szellemiségnek lehetetlen.

E szembeállítások és elhatárolások, e hiányjelzések és tagadások után most állítót, tartalmit mondunk az intuicióról. Ez az ismerés az ismerő alanynak valami igenlést kereső szimpátia-ténye. Az intuitiv munka áthasonulási folyamat és befejezése a szellem asszimiláció-képességének győzelme. A szellem a maga megismerésének tárgyává tud válni, idomul és azonosul. Ez a szellemiség metafizikájának igazi kísérleti ténye, melyben az ismerés alanya és tárgya egyetlen azonossággá élődik. Ezért az intuiciónak minden tagadás idegen; csak értelem tud tagadni. Az intuició igentmondó képesség. Valamilyenségről, nem másságról beszél. Állító természetű, mondja a tartalmazó s a tartalom azonosságát. Nem az elválasztás, hanem az egyesítés a dolga. Ezért felel meg az ismeretelméletben annak a vonatkozásnak, melyet az etikában szeretetnek nevezünk. Végleges megbonthatatlan szimpátia, szószerint való egybeérződés az ismerő és az ismert között.

E munka megvalósulási fokain bizonyos értelem-inverzió történik, a már megépített fogalmiság visszadolgozódik, az eltolódások egymást közömbösítik, a kristályok visszaömlenek a lombikba. Mégis rosszul mondták értelemellenesnek. Értelemalapozó művelet. Nem értelmi, de értelemtámogató, nem fogalmasító, de a fogalmasításnak anyagát szolgáltató. Nem dolgozik az értelem ellen, foltozza annak elégtelenségeit. A megismerésnek valóságérintő, belefogódzik az átéltbe s azon át az ismerőtől független, történésszerű adottsággal azonosul. Hogy elérjük, vissza kell fejteni a forgalmiság öltéseit, összenöveszteni ollóinak hasítékait, vissza kell merülni a közvetlenbe, az értelmezetlenbe, abba a szellemszerűen mindig átvehető megéltségbe, melynek valóság a neve.