1899-ben Winston Churchill a Morning Post nevű brit lap külön tudósítójaként dolgozott Dél-Afrikában. Az akkortájt 20 éves fiatal¬ember sorban küldte beszámolóit a búr háborúról. Ugyanabban az évben, november 14-én páncélvonaton tartott úticélja felé, amikor búr csapatok lőni kezdték a jármüvet. Néhány kocsi kisiklott, és kétórás könyörtelen küzdelem bontakozott ki. Maga Churchill is oroszlánrészt vállalt a védekezésben, végül azonban alulmaradtak a túlerővel szemben. Sokan elestek vagy megsebesültek, Churchill azonban csodával határos módon sértetlenül került ki a tűzharcból, s életben maradt bajtársaival a búr katonák fogságába esett. Ahadifoglyokat Pretóriába szállították, és börtönbe zárták. Nem telt bele sok idő, s készen állt a szökési tervük. Az utolsó pillanat¬ban azonban mégis elálltak a megvalósításától. Nem így Churchill, aki úgy döntott, akkor hát egyedül szökik meg. Leereszkedett az épület falán, a sötétség leplealatt keresztülvágott az udvaron, és ki¬sétált az őrszem mellett a kapun. A város utcáinmár viszonylag biztonságban érezhette magát. Mintegy kétezer fogoly közül egye¬dül neki sikerült megszöknie. Néhány napi gyaloglás után azonban, helyzete egyre kilátástala¬nabbá vált. Éhesen, kimerülten bandukolt, s a leghalványabb fogal¬ma sem volt arról, merre jár, A brit fennhatóság határáig csaknem 500 kilométert kellettvolna megtennie. Végső kimerültségében el¬határozta, az est beálltakor szerencsét próbál egy háznál. El is in¬dult a távoli fények felé. Csak akkor látta, amikor odaért, hogy egy bányatelepre vetődött. Találomra bekopogtatott az egyik ajtón. John'Howard lakott a házban, szerencséjére az egyetlen ember a kömyéken, aki rokonszenvezett az angolokkal. Kicsempészte az el¬lenséges területről Churchillt, aki a brit fennhatóság határától már akadálytalanul jutott vissza Angliába. Hősnek kijáró fogadtatásban részesítették a szökevényt. Churchilléhez mérhető szerencse kísérte Adolf Hitlert is életút¬ján. 6 is kivette a részét az öldöklő harcokból, hiszen a gyalogság¬nál szolgált az első világháborúban. Hírvivőként gyakran kellett át¬vágnia ádáz pergőtűzön, de feladatát mindig sikeresen teljesítette.     Egyik alkalommal éppen kiment a parancsnoki fedezékből, amikor a bunkert egy brit tüzérségi gránát telibe találta. Szinte mindenki meghalt, a parancsnok is súlyosan megsebesült. De nem ez volt az egyetlen eset, amikor Hitlert csak egy hajszál választotta el a halál¬tól. A következő háborús élményét mesélte el egyszer a sajtónak: "Négyszer nyomultunk előre, mind a négyszer visszavertek ben¬nünket, a szakaszomból egyetlen ember maradt életben rajtam kí¬vül, végül ő is elesett. Egy lövedék letépte a kabátom jobb ujját, csodával határos módon én azonban sértetlenül úsztam meg." Mind Churchill, mind pedig Hitler a sors kegyeltjei voltak. A gondviselés szerencsés egybeesésekben nyilvánult meg életük so¬rán. Churchill véletlenül éppen egy a britekkel rokonszenvező há¬zánál kötött ki, és Hitlert is szerencse-csillaga óvta, amikor min¬denhová gránátok hulltak, csak őrá nem. V életlenszerű egybeesé¬sek azonban nemcsak híres emberekkel, hanem mindannyiunkkal előfordulnak. Időnként megrázóak is lehetnek, hatásukra olyan ér¬zésünk támad, hogy az élet eseményeit nem a vak véletlen irányít¬Ja. Legtöbbször mégsem nagy horderejű esetekről van szó, hanem látszólag teljesen jelentéktelen, könnyen felejthető epizódokról. Mégis az az érzésünk, hogy valami vagy valaki szándékosan idéz¬te elő őket éppen így. Egy reggel például eszébe ötlik önnek egy ré¬gi ismerőse, akit már hosszú ideje nem látott, aztán még aznap összefut vele a liftben, nem sokkal később pedig az egyik barátja is éppen a szóban forgó ismerőse felől érdeklődik. Máskor meg el¬határozza, beugrik a könyvtárba néhány könyvért a melegházakról és a sajtokról. Útközben megáll egy újságos bódénál, és mi akad a szemébe: egy folyóirat, amelyben éppen e két témáról olvashat. Hajlamosak vagyunk e példákat a véletlen számlájára ími, hi¬szen a napi események sűrűségéhez képest iitkán fordulnak elő. Néha azonban zavarbaejtően egymásra torlódnak az efféle esetle¬ges egybeesések, és a véletlennel magyarázni őket erőltetett kísér¬let csupán. Sőt, egyes esetekben egyáltalán nem túloznánk, ha szándékos félreértelmezéssel vádolnánk a véletlenpártiakat. Ve¬gyük például M. Deschamps történetét. Amikor még kisfiú volt, a franciaországi Orléans-ban, egyszer M. de Fortgibu, a család barát¬ja szilváspudinggallepte meg őt. Teltek-múltak az évek, a gyermek felcseperedett, jóvágású tíatalember lett belőle. Egy párizsi étte¬remben ebédelt, s desszertnek szilváspudingot kért. A pincér sajnál¬kozó arckifejezéssel egy vendég felé bökőtt, aki éppen az utolsó adagot fogyasztotta. M. Deschamps meghökkent, amikor felismer¬te M. de Fortgibut. Ismét eltelt néhány év. M. Deschamps szilvás¬pudingot kanalazott egy fogadáson, s közben elmesélte esetét a szilváspudinggal. Végül még hozzátette: már csak M. de Fortgibu hiányzik. Lőn csoda, nyílik az ajtó, és ki lép be rajta? Maga M. de Fortgibu. Az akkor már idős fértí kissé zavarba jött, amikor észre¬vette, hogy rossz helyen jár. Rossz címet kapott, és tévedésből kö¬tött ki a fogadáson! E hétköznapi, véletlennek tűnő egybeesések rendszerint jelente¬nek valamit. Ha végiggondoljuk életünk időszerű kérdéseit, akkor megvilágosodhat számunkra az adott történés értelme. Szemlélteté¬sül ismerkedjünk meg Carl G. Jung egyik esetével. Rendelőjében páciense álombeszámolóját hallgatta, amikor valami halk koppa¬nással az ablaknak ütközött. Az álom az aranyszínű egyiptomi szkarabeuszról szólt. De idézzük magát Jungot: "A hölgy beszámolójára tígyeltem, háttal ültem az ab¬laknak, amikor halk koppanást hallottam az ablak felől. Megfordultam és láttam, egy bogár ütődött az üvegnek kívülről. Kinyitottam az ablakot, és röptében elkaptam a bogarat. Az egyiptomi szkarabeusz nálunk honos ro¬kona volt." Az egyiptomi mitológiában a szkarabeusz jelképezi az újjászüle¬tést, és az a tény, hogy megjelent a hölgy álmában, a kezelés fordu¬lópontját jelezte. Jung megjegyzi az esettel kapcsolatban, hogy nemjutott egyről a kettőre a kezelés során, mert betege mereven ra¬gaszkodott beidegződéseihez, olyannyira, hogy korábban két má¬sik pszichiáter is képtelen volt segíteni rajta. "Nyilvánvalóan vala¬milyen irracionális eseményre volt szükség, amelyet képtelen vol¬tam előidézni." Az álom jelentette a javulás kezdetét, de az igazi áttörést az ablaknak ütődő bogár hozta meg. A nő beidegződései ennek hatására lassan engedni kezdtek. Jung a szinkronicitás fogalmát olyan egybeesések leírására al¬kotta meg, amelyek egy adott ember életében sorsfordulót jelenthetnek. Élettapasztalata és mások beszámolói alapján, Jung arra a következtetésre jutott, hogy az egybeesések tudattalan lelki folya¬matokra utalnak. Tisztában volt azonban azzal, hogy nem csupán lélektani, hanem sokkal bonyolultabb kérdésről van szó. Az egybe¬esésnek mindig két összetevője van: egyik mindig az anyagi valóság történése, a másik pedig tudati jelenség. Ezért a további kuta¬tás Wolfgang Pauli közremüködésével folyt, aki a Pauli-féle kizárási elv kimondásával nagy érdemeket szerzett a kvantumfizikában. A századunk elején kibontakozó új fizika olyan irányban fejlődött, amely megengedi események nem oksági elven alapuló összefiiggését. E könyv a szinkronicitásról szól. Ha Junghoz hasonlóan komolyan vesszük a kérdést, akkor újra kell értelmeznünk az emberi ter¬mészetet, a világegyetemet, és az összefüggésükről alkotott eddigi elképzeléseinket. Az iménti, szkarabeusz-bogárral kapcsolatos egybeesés is arra utal, hogy közvetlen kapcsolat állhat fenn az emberi tudat, valamint a fizika és a biológia törvényei szerint müködő, anyagi világ között. Ha a szinkronicitás jelenségét tényleg meg akarjuk érteni, akkor módosítanunk kell a tudatról és a természetről alkotott megszokott nézeteinket. 
 
 
Allan Combs és Mark Holland