Fél évszázaddal ezelőtt a kutatók és pszichológusok azon meglepő felfedezésre jutottak: a bűncselekmények áldozatai sok esetben megváltozott viselkedésükkel jelentős szerepet játszanak a személyük felé irányuló bűncselekményben.

- Fiatalon kis híján nemi erőszak és gyilkosság áldozata lettem – kezdi Nagy Lászlóné, aki egy vidéki rendőrkapitányságon dolgozik és hosszú évek óta foglalkozik a viktimológiával. – Végtelenül magányosan és depressziósan bolyongtam a város határában. Korábban is sejtettem, hogy a szerelmem biszexuális, de elhessegettem magamtól a gondolatot. Végül felülkerekedett benne homoszexuális énje - ezt egy nőnek nehéz megemészteni. Kínoztam magam, kerestem azokat a helyeket, ahol sok boldog órát töltöttünk együtt. Rezgett a levegő a negyven fokos hőségben, még madarak sem daloltak. Egy kis tó partján, az ingoványosban firkálgattam naplómba: nem bánnám, ha rám találna a végzet. Két egyenruhás alak közeledett az orosz laktanya felől. Lassan kivehetővé vált rangjelzésük, s hogy az egyik szőke, kék szemű, a másik barna, keleties. Nagyon szép, derékig érő hajú, huszonkét éves nő voltam, akiből sugárzott a védtelenség. Ijedten néztem körbe - sehol egy lélek, csak a szennyvíztelep környékén láttam valami mozgást. Sietve indultam arra, állandóan hátra nézegetve. Éreztem, hogy valami szörnyűség készülődik. A füzesnél a semmiből tűnt fel a két orosz, megragadtak, és úgy meredtek rám, mint kígyó az egérre. Valahogy kitéptem magam a kezeikből, és a derítőig rohantam. Üldözőim beszorítottak a fekáliás medencékhez, most már vaskapocsként nehezedett rám a markuk. A szőke a homlokomhoz nyomta revolverét. Biztosan éreztem: nekem annyi. Nem tudom, honnan tört elő, de rettenetesen magas fejhangon vonítani kezdtem. Későbbi vizsgálódásaim során döbbentem rá: a szülő nők sikolyát hallattam. A férfiak megdermedtek, aztán sarkon fordultak és elrohantak. Belőlem minden energia elszállt. Ólomkatonaként lépegettem a város felé. Lelőhettek, megbecsteleníthettek volna, a kutya nem látja. Mégis otthagytak. Miért? Mi történt velük, mi történt velem? A magyarázat keresése közben sokszor tévedtem vakvágányra. Megtépázott pszichém csak akkor nyugodott meg, amikor a viktimológia segítségével kielégítő válaszra leltem.

- Rájöttem, hogy örök vesztes, született áldozat nem létezik. Ám a lelki mélypontra kerülők, a bajtól rettegők magukhoz vonzzák félelmük tárgyát. Ez esett meg a családommal is. Édesanyám halála letaglózott mindnyájunkat, görcsösen kapaszkodtunk a tőle maradt kedves tárgyakba. Elvesztésüktől rettegve dédelgettük, óvtuk ezeket a század eleji holmikat. Aztán egy délután mindet elvitték. Nem a tetszetős, módos szomszédházba törtek be, hanem a mi szegényes otthonunkba. Nem műszaki cikkeket loptak el, hanem étkészletet,
tükröt, órát. Csupán rövid ideig nem tartózkodtunk a lakásban - ám azalatt odalett anyukám hagyatéka. A szívem szakadt ki, de megértettem: a sors jelez, a múlton túl kell lépni.

Isten csapásának tartotta Nagy Lászlóné jól fejlett hatodik
érzékét. Kétségbeesetten próbálta visszagyömöszölni tudatalattijába, hogy meg tudjon élni. Sikertelenül: sorsa minduntalan vakvágányra futott, és különleges adottsága is nap mint nap felszínre tört. Az asszony végül megadta magát: ma szinte minden idejét a sorselemzésnek szenteli. Önművelés útján sajátította el a számmisztika és a pszichografológia módszertanát, ezekkel segít a hozzá forduló bajba jutottakon, elégíti ki a kíváncsiakat. Évekig ápolta nagybeteg édesanyját. A művelt polgárasszony lektorálta lánya első (s eddig egyetlen regényét); címe: Randevú a halál angyalával. A könyvet tíz éve 60 ezer példányban adták ki, és az utolsó szálig elkelt.
- A végzetet elkerülni nem lehet, de ahol lapot osztanak a szabad akaratnak - és nagyon sok játszma ilyen -, ott befolyásolhatjuk az életünket. Egy autószerelő pironkodva keresett meg: ő igazán nem hisz a paramarhaságokban, de az egyik autójába nem tud beleülni. Formálgatta, többször átfestette, mégis elképesztően rossz érzés fogta el vezetés közben. Egy este vissza is fordult vele félútról. Mikor megnéztem a kocsit, rögtön mondtam, hogy egy éjjel a hátsó ülésén két ember meghalt. A férfi elismerte, hogy totálkárosan vette, és vérnyomokat talált a huzat alatt. A rendőrségi nyilvántartás igazolta diagnózisomat: diszkóbaleset, amely után egy fiú és egy lány már soha nem tért haza. Azt a kocsit belengte valami. A kínai harcművészek úgy hívják, a halál levegője. Javasoltam, hogy ne használják, de el se adják, mert az a tárgy mindenkire veszélyes.